Arany János versének elemzése.
Epilógus Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam, Gyalog bizon’... Legfölebb ha omnibuszon. Láttam sok kevély fogatot, Fényes tengelyt, cifra bakot: S egy a lelkem! Soha meg se’ irigyeltem. Nem törődtem bennülővel, Hetyke úrral, cifra nővel: Hogy’ áll orra Az út szélin baktatóra. Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam s bevert sárral: Nem pöröltem, - Félreálltam, letöröltem. Hiszen az útfélen itt-ott Egy kis virág nekem nyitott: Azt leszedve, Megvolt szívem minden kedve. Az életet, ím, megjártam; Nem azt adott, amit vártam: Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet. Ada címet, bár nem kértem, S több a hír-név, mint az érdem: Nagyravágyva, Bételt volna keblem vágya. Kik hiúnak és kevélynek - Tudom, boldognak is vélnek: S boldogságot Irígy nélkül még ki látott? Bárha engem titkos métely Fölemészt: az örök kétely; S pályám bére Égető, mint Nessus vére. Mily temérdek munka várt még!... Mily kevés, amit beválték Félbe’-szerbe’, S hány reményem hagyott cserbe’!... Az életet már megjártam; Mit szivembe vágyva zártam, Azt nem hozta, Attól makacsul megfoszta. Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Kértem kérve: S ő halasztá évrül-évre. Csöndes fészket zöld lomb árnyán, Hova múzsám el-elvárnám, Mely sajátom; Benne én és kis családom. Munkás, vídám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget... Ennyi volt csak; S hogy megint ültessek, oltsak. Most, ha adná is már, késő: Egy nyugalom vár, a végső: Mert hogy’ szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon? Arany János	Fotó:singsing sky

 

Elemzés

Epilógus (1877)

Az Őszikék ciklus egyik darabja, csak a költő halála után jelent meg.

A cím jelentése (utószó)

a vers visszatekintő, összegző, lezáró jellegére utal. Nem kötetet, művet lezáró jelentéssel, inkább az öreg költő életének számvetéseként.
Személyes hangú, a könnyedség dalformájába bújt ironizáló, ugyanakkor vallomásos szituáció. A beszélő mindvégig igyekszik távolságot tartani tárgyától (az élettől), kívülről szemlélt, általánosításokba, tanulságokba fordítani a konkrét eseményeket.

Az országút

az emberi sors allegóriájaként jelenik meg (út-utazás-az úton lévő eltérő helyzete gyalogosság stb.). A vers első szerkezeti egységére (1-5.vsz.) az allegorizáló kifejezésmód jellemző (sár, virág az út szélén, kevély fogat, cifra bak, úri lócsiszár stb.).

A vers három egységre tagolódik:
mindhármat a felütés, a vers kétszer visszatérő nyitómondata vezeti be, a második egység elején kis módosítással, amely hangnemváltást jelez. I. 1-5 vsz.; II. 6-10 vsz.; III. 11-16 vsz;. Az egységek hossza megegyezik, csak a záró versszakot toldotta meg Arany egy sorral. A vers visszatekintő voltából következően az elbeszélő múlt idő van túlsúlyban, csak a harmadik egységben
(13-15. vsz.) vált a múltbeli vágyak felsorolásánál feltételes módba, és egy, az elbeszélés pillanatában már múlttá vált jövőidőbe. A zárlat a visszatekintés jelenidejéhez érkezik vissza, illetve a halál képével a jövőre utal.

Az első részben

a beszélő viszonya a maga festette képhez elfogadó, sőt, a saját út (saját virág) lehetőségének beváltása kiemeli a forgatagból. A társadalmi tülekedés és a talmi dicsőségek helyett felvállalt különc szerep a belső függetlenség megőrzését jelenti számára; erkölcsi elégtételt az úri lócsiszárokkal szemben.

A könnyed, ironikus hangütés

a hatodik versszakban szétfoszlik, a mérlegelésben, a veszteségek felsorolásában elfogy a lendület. A kéretlen jó és a soha be nem teljesülő vágyak kesernyés bölcsessége és az állandó kétely megvallása elégikusság teszi a hangnemet.

A harmadik rész

ismét emelkedő ívvel kezd a hétköznapi vágyak felsorolásába. A kertészkedés utalás a Kertben c. korábbi versre. A zárlat kérdése nyitva áll, hasonlatosan a rab madár kalitkájához, ha csak formálisan is.

Versforma:

felező nyolcas és négyes sorok (8848), páros rímek (aabb).

 

	Fotó:Morgaine